Szarka Zsolt és Szarkáné Pintár Anita 2013-ban költöztek Pécsről a Somogy vármegyei Bárdudvarnok apró településrészére, Kaposdadára. Céljuk, mint oly sokaknak, az önellátás volt. Kisgazdaságukban jelenleg tehenet, nyulat, baromfit tartanak.
Vendégházuk kilincsét több száz hektáron gazdálkodó nagygazda adja át csillagásznak, majd ő a Kossuth-díjas balettművésznek. Vajon megérte-e Szarkáéknak a váltás a sok küzdelem, anyagi nehézség ellenére?
Zsolt és Anita negyvenes éveikre kényelmes életet építettek fel Pécsen. Családi házban éltek, jól kerestek. Zsolt egy multinacionális cégnél dolgozott villanyszerelőként, míg Anita ügyvivő szakértő volt a Pécsi Egyetemen. Úgy tűnt, minden a helyén van az életükben. De Zsoltban idővel egyre nőtt a nyugtalanság. Története azért is érdekes, mert nem tipikus. Gyerekként sokat kellett segítenie szüleinek a kis gazdaságuk körüli teendőkben, de egyenesen büntetésként élte meg, mikor a nagy kertet vagy a baromfit, nyulakat gondozta. Valahol mélyen mégis ott rejtőztek benne ezek az élmények. Fokozatosan jött rá arra, hogy a városi életformában boldogtalan. Értelmetlennek érezte a fogyasztói társadalom „mutatványos világát”, miként értéktelennek tartotta saját munkáját is. Vívódásait megosztotta Anitával, akiben ezen a téren is értő társra talált. A család, a barátok értetlenül álltak a terveik előtt, de ők megegyeztek, hogy változtatnak az életükön. Ezt megkönnyítette, hogy gyerekeik már kirepültek otthonról.
Szakkönyveket vettek, tanulni kezdték a gazdálkodás alapjait, és szabadidejükben az országot járták, keresték majdani „szarkafészkük” helyét.
A Balaton-felvidéket drágának találták, és úgy látták, egyre inkább üdülőövezet-jelleget ölt, kevesen foglalkoznak a gazdálkodással. Az Őrség túl messze esett Pécstől, ahol gyerekeik éltek. Jártak Gyűrűfű ökofaluban is, és épp Visnyeszéplakot akarták felkeresni, mikor megszálltak Bárdudvarnokon. A Petörke-tó partján sétálva betértek a tóparti büfébe, itt látták meg annak az eladó háznak a hirdetését, ami később az otthonuk lett. Mikor először leültek az öreg diófa alatti padra, egymásra néztek, és Zsolt így szólt Anitához: „Szerintem hazaértünk”. Anita pedig annyit mondott: „Szerintem is.” Így eladták két pécsi ingatlanjukat, és megvásárolták a dombgerincen álló házat a hozzá tartozó 1,2 hektár földdel.
A gazdaság története
Szarkáék gazdaságukat tejfeldolgozásra akarták alapozni, így elvégeztek egy sajtkészítő tanfolyamot Csermajorban. Kecskékkel indultak, úgy gondolták, mérete miatt könnyebben kezelhető állat, és egy esetleges elhullás nem okoz akkora anyagi kárt, mint egy tehéné. 47 kecske volt a legtöbb, amit tartottak. Néhány évnyi tapasztalattal megpróbálkoztak a tehéntartással: két jersey fejőstehenet vásároltak a szomszédjuktól. Zsolt szerint egy gazda addig tart kecskét, amíg egyszer nem jut hozzá egy tehénhez
„Akkor aztán eladja az összes kecskét, a gidákat meg levágja, és jóízűen elfogyasztja elégtétel gyanánt” – teszi hozzá félig viccesen. Mert míg a tehenet megfogja a villanypásztor, addig a kecskék, ezek az eszes, élénk állatok bármilyen kerítésen átjutnak. Ráadásul a szálastakarmányt olyan szinten pazarolják, hogy Zsolt szerint egy fejőstehén – aminek ha reggel-este kiporciózzák az adagját, az utolsó szénaszálig megeszi – öt anyakecske takarmányán szépen megél.
A tejelő jószágokon kívül a kezdetektől tartottak tyúkokat és nyulakat önellátási céllal, emellett kis konyhakertet művelnek. Egy időben vetettek kukoricát, de hamar rájöttek, itt, az erdőszélen akkora a vadkár, hogy nem éri meg. A szemestakarmányt környékbeli gazdáktól vásárolják.
Szénát is kell venniük, az 1,2 hektár nem tart el egy tehenet sem. Fenn a dombtetőn különösen érződik a klímaváltozás hatása. Ideköltözésükkor, tíz éve még kétszer kaszáltak, ma erre már nincs esély.
A tavalyi évben nagy fájdalmuk volt, hogy gyönyörű, kezes hidegvérű lovukat, Csillát elvitte az aszály és a háború. A korábbi években a csikóeladásból származott annyi bevételük, hogy ki tudták hozni a lótartást nullszaldósra. De a kétszeresére drágult szénabálákat már nem tudták kigazdálkodni.
Termékek, értékesítés
Aki megkóstolja a falusi vendégasztalon a frissen fejt tejet, krémsajtjukat, mozzarellájukat, parenyicájukat, értetlenül áll az anyagi nehézségeik előtt. Hát nincs, aki a minőségi termékeket megfizesse? Szarkáék elmondása szerint a válasz ennél bonyolultabb. Mert bár értékesítési gondjaik sosem voltak, valahogy mégsem „jön ki a matek”. A kezdeti időkben a Petörke Portéka termelői piacon árulták termékeiket. Itt az előkelő, háromcsillagos Hotel Kardosfa felfigyelt a sajtjaikra. Séfjük, aki szeretett volna helyi alapanyagokból főzni, meglátogatta Szarkáékat, végigkóstolta a kínálatot, és azt mondta, pont ezeket az ízeket kereste. Így egy szezonon át a Hotel Kardosfa vásárolta fel heti rendszerességgel az összes terméküket, alig tudtak félretenni saját maguknak, törzsvásárlóiknak. Mi akkor a baj? Miért nem tudnak – ahogy eredetileg tervezték – megélni csak a gazdaságból? „Kicsik vagyunk – mondja Anita. – Nem jó a gazdaság üzemmérete. Nem tudunk érdemben pályázni.” Márpedig állatot tartani akkor érné meg anyagilag, ha meg tudnák termelni a takarmányt maguknak. Ehhez több föld kéne, és főleg gépek. Kézi erővel egyre nehezebben boldogulnak, így „közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez”.
A Szarka házaspár
Anita és Zsolt egyetértenek abban is, hogy nem véletlenül élt együtt annak idején a gazdálkodó családokban három generáció. Mindenkinek megvolt a dolga: az idősebbek főztek, ellátták a háztájat, ügyeltek a gyerekekre, a fiatal felnőttek a földeken dolgoztak, a nagyobbacska gyerekek őrizték a jószágot. Szarkáék ketten kevesen vannak a sok feladatra, ráadásul anyagi okokból egyiküknek munkahelyen is dolgoznia kell. Gyerekeiket nem érdekli a gazdálkodás, megbízható alkalmazottat a gazdaságba pedig ők se találtak. Így csökkentették az állatállományt. Ma már csak egy tehenet fejnek, egy jerseyt, ami remek, 30 literes tejtermelésével, különösen zsíros tejével ellátja a családot és a falusi vendégasztal
Vendégházuk működése
Legtöbb bevételük jelenleg onnan származik, amit Kaposdadára költözésükkor csak kiegészítő jövedelemnek szántak: a vendégházukból. Már az első évben kiderült, hogy a vendégház jóval nagyobb bevételt hoz a gazdaságnak. Így ezt bővítették egy jurtaszállással; reggelit, és megbeszélés szerint vacsorát is biztosítanak.
Szarkáék azonban ezt is pozitívan élik meg. Zsolt szerint „a vendégház egy csoda”, Anita lelkesen helyesel, azt mondja, rengeteg érdekes emberrel találkoznak így. Első vendégeiket Anita blogja hozta, mert a gazdaság indulásának éveiben rendszeres bejegyzésekben osztotta meg élményeiket.
Élvezetes, életszagú írásait sokan szerették, hiányolják, de Anita ma már ritkán blogol. Azt mondja, kezdetben minden újdonság, megosztandó élmény volt számára. Mostanra beleszokott a gazdaság életébe, és bár most is megkönnyezi egy borjú születését, úgy érzi, már csak ismételné önmagát.
Fejőgéppel tisztább a tej és jut idő a jószágra
Vendégkörük mostanra kialakult. Többnyire családok keresik őket, ahol a szülők meg szeretnék mutatni gyerekeiknek ezt az életformát. Szarkáék szívesen vonják be a gyerekeket a gazdaság életébe, ha erre valóban igényük van. Emellett sokan jönnek hozzájuk olyanok, akik hasonló váltást terveznek – mi is így kerültünk kapcsolatba két évvel ezelőtt.
Háztáji hústermelés
Élénken él bennem az, ahogy Anita és Zsolt mellénk telepedtek a homokozó szélére, és míg a gyerekek játszottak, én a friss kecsketulajdonos majd’ két órán át kérdezgettem őket a tapasztalataikról. Ők pedig őszintén, szépítés nélkül válaszoltak, és a nehézségekkel együtt ritka, megkapó derű sugárzott belőlük. Talán az ízek, a vidék csendje mellett ez az, ami a vendégeiket visszahozza évről évre. Itt, a dombtetőn a sok teendő mellett is jut még idő tartalmas, emberi beszélgetésekre. És úgy látszik, van erre igény. Zsolt elmesélt egy történetet egy zalai nagygazdáról, aki többgenerációs örökölt kertészetéből kamionnal szállítja külföldi megrendelőknek a hatalmas fákat. Saját tava van, és hatvan tehenet tart. Mikor Zsolt megtudta, mekkora gazdaságot visz a vendége, csodálkozva kérdezte: „Mit keresel akkor te itt?” – tette fel a kérdést Zsolt. „Hát hová menjek? Wellnessbe?” – kérdezett vissza értetlenül a fiatalember.
Jövőbeli tervek
Mikor jövőbeli terveikről kérdeztem Szarkáékat, azt mondták, nincsenek. Ők megérkeztek oda, ahova menni akartak. „Mire vágyhatnék, mikor ilyen helyen élünk? – tette fel a költői kérdést Zsolt, körbemutatva a gazdaságon. – Legyen zöld a fű, és kék az ég. „A világ legdrágább ételét esszük. Egészen más életminőséget élhetünk meg itt” – egészíti ki Anita. „Ha az ember kellő alázattal, kitartással, tanulni vágyással érkezik meg ebbe az életformába, akkor egy igazán szép, tartalmas életet élhet. Ez az, amiért megérte váltani” – mondja ki a végszót Zsolt.
Forrás: Kistermelők Lapja/ Cziráki Zsófia
Fotó: Kistermelők Lapja