Puskelyné Pacsika Móni repertoárjában minden megtalálható, amit mézeskalácsból el lehet készíteni. A lehetőségek tárháza széles, csak a képzelet szabhat határt. Mondhatnánk, hogy a véletlen folytán került közel a mezőgazdasághoz, de véletlenek nincsenek.
Gyermekkorában is mindig volt egy kis megművelendő föld, ellátandó jószág, bár akkor még, ha tehette, inkább csak távolról szemlélte, mennyi munka van vele. Ennek ellenére ifjú asszonyként már nem volt kérdés, hogy a ház körül megtermelik, ami módjukban állt. 2008-2010 körül érintette meg mélyebben őseink tudása, értékrendje, amikor tudatosabban próbált figyelni mindarra, hogyan biztosítja a föld mindennapi betevőnket. Ebben segítségére volt édesanyja 20 km-re lévő csorvási tanyája, melynek veteményesére akkor munkaidő után szinte naponta kijárt. Vegyszer nélkül, vetéstársítással próbálkozva, hol könnyebben, hol nehezebben nézett szembe a nehézségekkel, majd takarította be a munkája gyümölcsét. Háziasszonyként a nyarai a befőzések körül forogtak, de valahogy mindig „túllőtt a célon” és extra mennyiségekben gondolkodott, függetlenül attól, hogy pontosan tudta, nincs szükségük 2-3 üstnyi szörpre, mázsányi gyümölcsből készült befőttre. De valahogy mindig lett gazdája, előszeretettel ajándékozta el mindenféle gasztroajándékként a feldolgozott zöldséget, gyümölcsöt. A spájz rejteke őriz még egy pár régi üveget, hiszen „ha megtermett dolgozzuk csak fel, a Teremtő adta, nem kér az kenyeret a spájzban, jó lesz az szűkös időre…”
2015-ben azonban mégsem elsősorban a befőzésekkel indult el a kistermelői tevékenység útján, hanem a szeretet jelképeként ismert mézeskalács készítéssel, ehhez a szeretet, a tenni akarás és az éltető búza is adott volt. Nagyváradon érte utol a szerelem, amikor egy mézeskalács kiállításon és játszóházban meglátta, hogy milyen csodákat is lehet mézeskalácsból készíteni, milyen mosolyt csal az emberek arcára, szívébe a mézeskalács.
Ismerjük a tavasszal ébredő természet megfoghatatlan, felemelő érzését, illatát. Ismerjük a nyári aranyló búzatáblák szél lengette szépségét, lelkünk táncát ennek láttán. Ismerjük ősszel az érzést, amikor rátekintünk az éves termésre, hogy igen, megcsináltuk és ismerjük karácsonykor, a családdal sütött mézeskalács illatát, a szeretetet, mely körülölel.
A mézeskalácsot ma már nem csak kistermelőként étkezési célra, hanem ajándéktárgyként is készíti, hiszen évekig elálló csodálatos ajándék, melynek készítése során az alkotás ereje, a kreativitás kibontakozhat, és bámulatos, hogy szinte „minden is” elkészíthető mézeskalácsból.
Amivel pedig mindig sikert arat és az ízlelőbimbókat is beindítja, az a mézes puszedli, melyből valahogy sosem tud eleget készíteni, hiszen mindenkinek van egy-egy kedvence, a puha tésztája, ahol a cukormáz roppan, ellenállhatatlan. Mások a csokis mogyorósért vannak odáig, de az örök favorit a szilvalekváros, amelyben az üstben főzött besztercei szilvalekvár bújik meg szíve szeretetével a készítése során.
Hogy mire büszke? Bár nem könnyű a mezőgazdaságból élni, boldogulni, de létünk, önfenntartásunk alapja, mint ahogy a család is. Őseink tudása által válunk napról napra egyre többé, büszke az általa készített dolgokra, mely mosolyt és szeretet csal az emberek szívébe, miközben megtölti gyomrukat is. Büszke a gyermekeire, akik bár kicsiként épp oly’ ellenállással morgolódtak, amikor gyomlálni kellett, ma mégis Budapesten az albérletben nevelik a paradicsomot, sütik a kenyeret vagy a kollégium szobájában a termelői piacon megvett tejből készítik a túrót. Így száll nemzedékről nemzedékre az ősi tudás, a megmaradásunk alapja.
Szerző: Brlázs Róbert
Forrás és fotók: Puskelyné Pacsika Mónika